Agabus melanarius - kormos gyászcsíkbogár
Agabus melanarius AUBÉ, 1837 – Kormos gyászcsíkbogár
A test hossza 8,5–9,8 mm, alakja megnyúlt, hátoldala alig domború, körvonala folytonos. A hát- és hasoldala fekete, a fej alapján lévő két folt vörösesbarna. A szárnyfedő egyes részeken gyakran diffúzan sötét-vörösesbarna. A csáp vöröses-sárgásbarna, a 11. íz csúcsa fekete. A tapogatók csúcsai füstösek. Az előhát oldalai gyengén hajlottak, keskenyen szegélyezettek, a hátulsó szögek tompák. A szárnyfedő sorpontjai nagyok és sekélyek. A fej és az előhát csillogó, a durva recézet mélyen bevésett, a sejtek nagyok, enyhén megnyúltak (különösen a nőstényeken), gyakran közepükön apró, beszúrt pontocskák vannak. A szárnyfedőn a sejtek nagyok, megnyúltak és mélyen bevésettek. A nőstényeken ezen felül nagyon finom, apró recézet is megfigyelhető. A hímek szárnyfedője csillogó, a nőstényeké matt. A combok és a hátsó lábszár fekete, a mellső és a középső lábszár és lábfej vörösesbarna, a hátsó lábfejízek alapja barna, csúcsa vörösesbarna. Az előtori melltőlemez igen széles, alig domború, csúcsa tompán hegyes, oldalai keskenyen szegélyezettek. Az utómell oldalszárnyai szélesen háromszögesek (CS/U=1,8–2,1). A hímek mellső és középső lábának első három lábfejíze gyengén kiszélesedett, a mellső láb elülső karma az alapon enyhén kiszélesedett (oldalnézet).
A fajcsoport másik fajától [Agabus bipustulatus - a Szerk.] a szárnyfedő recézetének kevésbé megnyúlt sejtjei alapján választható el.
Közép- és észak-európai faj. Elterjedési területe Kelet-Franciaországtól és Nagy-Britanniától északon Skandináviáig, és Észak-Oroszország európai részéig terjed, délen eléri Olaszországot, a volt Jugoszláviát és Bulgáriát. Magyarországon csak Csörötnekről, Debrecenből, Farkasfáról, Kondorfáról, Nádasdról, Őriszentpéterről, Szalafőről és Kőszegről ismerjük (ÁDÁM 1992, 1994, 1996b,c). Főképp források, kis patakok és árkok jellemző faja, kedveli az erdőket és a mocsarak szegélyét is. Gyakran homokos aljzatú, vagy rothadó levelekben gazdag kisvizekben él, petéit az aljzatra rakja (GALEWSKI 1974c).
A test hossza 8,5–9,8 mm, alakja megnyúlt, hátoldala alig domború, körvonala folytonos. A hát- és hasoldala fekete, a fej alapján lévő két folt vörösesbarna. A szárnyfedő egyes részeken gyakran diffúzan sötét-vörösesbarna. A csáp vöröses-sárgásbarna, a 11. íz csúcsa fekete. A tapogatók csúcsai füstösek. Az előhát oldalai gyengén hajlottak, keskenyen szegélyezettek, a hátulsó szögek tompák. A szárnyfedő sorpontjai nagyok és sekélyek. A fej és az előhát csillogó, a durva recézet mélyen bevésett, a sejtek nagyok, enyhén megnyúltak (különösen a nőstényeken), gyakran közepükön apró, beszúrt pontocskák vannak. A szárnyfedőn a sejtek nagyok, megnyúltak és mélyen bevésettek. A nőstényeken ezen felül nagyon finom, apró recézet is megfigyelhető. A hímek szárnyfedője csillogó, a nőstényeké matt. A combok és a hátsó lábszár fekete, a mellső és a középső lábszár és lábfej vörösesbarna, a hátsó lábfejízek alapja barna, csúcsa vörösesbarna. Az előtori melltőlemez igen széles, alig domború, csúcsa tompán hegyes, oldalai keskenyen szegélyezettek. Az utómell oldalszárnyai szélesen háromszögesek (CS/U=1,8–2,1). A hímek mellső és középső lábának első három lábfejíze gyengén kiszélesedett, a mellső láb elülső karma az alapon enyhén kiszélesedett (oldalnézet).
A fajcsoport másik fajától [Agabus bipustulatus - a Szerk.] a szárnyfedő recézetének kevésbé megnyúlt sejtjei alapján választható el.
Közép- és észak-európai faj. Elterjedési területe Kelet-Franciaországtól és Nagy-Britanniától északon Skandináviáig, és Észak-Oroszország európai részéig terjed, délen eléri Olaszországot, a volt Jugoszláviát és Bulgáriát. Magyarországon csak Csörötnekről, Debrecenből, Farkasfáról, Kondorfáról, Nádasdról, Őriszentpéterről, Szalafőről és Kőszegről ismerjük (ÁDÁM 1992, 1994, 1996b,c). Főképp források, kis patakok és árkok jellemző faja, kedveli az erdőket és a mocsarak szegélyét is. Gyakran homokos aljzatú, vagy rothadó levelekben gazdag kisvizekben él, petéit az aljzatra rakja (GALEWSKI 1974c).
Forrás: CSABAI Zoltán (2000): Vízibogarak kishatározója I. (Coleoptera: Haliplidae, Hygrobiidae, Dytiscidae,
Noteridae, Gyrinidae). — Vízi Természet- és Környezetvédelem sor., 15. köt., Környezetgazdálkodási
Intézet, Budapest, 277 pp.
Ez a weboldal sütiket használ a személyre szabott tartalmak megjelenítéséhez, a forgalom méréséhez és a hozzászólásokhoz. Bővebben