Dytiscus
g. Dytiscus LINNAEUS, 1758
Dytiscus LINNAEUS, 1758
Típusfaj: Dytiscus marginalis LINNAEUS, 1758
A test hossza 22,0–44,0 mm. A hátoldal barna vagy fekete (rendesen zöldes árnyalattal). Az előhát és a szárnyfedő oldalai sárgásbarnák. A hasoldal téglavöröstől a feketéig változik, gyakran kontrasztosan foltos. Az előhát oldalai nem szegélyezettek. A hátoldalon finom, gyakran részben rejtett apró recézet, finom pontocskázás és többé-kevésbé erős pontozás van. A szárnyfedő csúcsa durvábban pontozott. A hátoldal sima, vagy egyes nőstényeken barázdált. A csápízek a csáp csúcsa felé fokozatosan keskenyednek. A hímek általában nagyobbak, mint a nőstények, előhátuk viszonylag szélesebb. A hímek mellső combja hajlott, alapján két, hosszú sertékből álló sertecsomó látható, a nőstények mellső combján csak egy sertecsomó van.
A holarktikus Dytiscus génuszba 26 fajt sorolunk. A palearktikus régióban 17, Európában 11 faj él. Szinte minden álló és lassan áramló vízben megtalálhatók. Nagy méretüknél fogva a legjobban ismert csíkbogarak. A legtöbb Dytiscus-faj esetében a nőstények dimorfak: egyes nőstények szárnyfedője a hímekéhez hasonlóan sima, míg más példányok szárnyfedőjének alapi felén, kétharmadán hosszanti barázdák húzódnak. WESENBERG-LUND (1943 in GALEWSKI 1971) szerint a barázdák a petehordozó – ezért nehezebb – nőstények légzését segítik. A barázdák segítségével légcserekor az állat a nagyobb felület miatt erősebben rögzül a víz felületi hártyájához, mintegy függeszkedik rajta. A nőstények, mivel hátsó lábszáruk és lábfejük csak egy oldalán viselnek úszószőröket, rosszabb úszók, mint a hímek. A légcsere során ezt bordázott szárnyfedőjük segítségével küszöbölik ki (GALEWSKI 1971). BOCHER (1914) szerint a bordáknak a bogártestet hidrofillá tévő mirigyváladék gazdaságosabb megőrzésében is szerepük lehet.
Dytiscus LINNAEUS, 1758
Típusfaj: Dytiscus marginalis LINNAEUS, 1758
A test hossza 22,0–44,0 mm. A hátoldal barna vagy fekete (rendesen zöldes árnyalattal). Az előhát és a szárnyfedő oldalai sárgásbarnák. A hasoldal téglavöröstől a feketéig változik, gyakran kontrasztosan foltos. Az előhát oldalai nem szegélyezettek. A hátoldalon finom, gyakran részben rejtett apró recézet, finom pontocskázás és többé-kevésbé erős pontozás van. A szárnyfedő csúcsa durvábban pontozott. A hátoldal sima, vagy egyes nőstényeken barázdált. A csápízek a csáp csúcsa felé fokozatosan keskenyednek. A hímek általában nagyobbak, mint a nőstények, előhátuk viszonylag szélesebb. A hímek mellső combja hajlott, alapján két, hosszú sertékből álló sertecsomó látható, a nőstények mellső combján csak egy sertecsomó van.
A holarktikus Dytiscus génuszba 26 fajt sorolunk. A palearktikus régióban 17, Európában 11 faj él. Szinte minden álló és lassan áramló vízben megtalálhatók. Nagy méretüknél fogva a legjobban ismert csíkbogarak. A legtöbb Dytiscus-faj esetében a nőstények dimorfak: egyes nőstények szárnyfedője a hímekéhez hasonlóan sima, míg más példányok szárnyfedőjének alapi felén, kétharmadán hosszanti barázdák húzódnak. WESENBERG-LUND (1943 in GALEWSKI 1971) szerint a barázdák a petehordozó – ezért nehezebb – nőstények légzését segítik. A barázdák segítségével légcserekor az állat a nagyobb felület miatt erősebben rögzül a víz felületi hártyájához, mintegy függeszkedik rajta. A nőstények, mivel hátsó lábszáruk és lábfejük csak egy oldalán viselnek úszószőröket, rosszabb úszók, mint a hímek. A légcsere során ezt bordázott szárnyfedőjük segítségével küszöbölik ki (GALEWSKI 1971). BOCHER (1914) szerint a bordáknak a bogártestet hidrofillá tévő mirigyváladék gazdaságosabb megőrzésében is szerepük lehet.
Forrás: CSABAI Zoltán (2000): Vízibogarak kishatározója I. (Coleoptera: Haliplidae, Hygrobiidae, Dytiscidae,
Noteridae, Gyrinidae). — Vízi Természet- és Környezetvédelem sor., 15. köt., Környezetgazdálkodási
Intézet, Budapest, 277 pp.
Ez a weboldal sütiket használ a személyre szabott tartalmak megjelenítéséhez, a forgalom méréséhez és a hozzászólásokhoz. Bővebben